Bella a folyóparton ült magába roskadva a szikrázó nyári napsütésben. Úgy érezte, egyedüllétre van most szüksége, hogy átgondolja, hogyan is tovább. Ezért is vette az irányt a Duna partjára, jót tett most a természetben ücsörögni, hogy rendezhesse a gondolatait.
Visszagondolt a gyermekkorára, hogy igen, mindig is magának való volt. Voltak ugyan barátai, de mindig csak egy-két embert engedett igazán közel magához. Voltak olyan osztálytársai, akikkel egyáltalán nem is beszélt. Utálta a szóbeli megnyilatkozásokat, különösen több ember előtt. És az a fránya szemkontaktus, amit így visszagondolva sosem tudott rendesen tartani. Ezekért a dolgokért döntött úgy most, 35 éves korában, hogy kivizsgáltatja magát. Nagy volt a gyanúja ugyanis, hogy valamilyen fokú autizmusa van.
Nem lett volna muszáj szembesülnie a diagnózissal, ő mégis ezt az utat választotta, azt követően, hogy elolvasott egy részletes cikket a témában, amiből magára ismert.
Jó pár tesztet kellett végig csinálnia egy autizmussal foglalkozó alapítványnál, sőt még édesanyját is meginterjúvolták, ami így, összesen több hetet vett igénybe. Nemrég, pár órával azelőtt kellett elmennie az eredményért.
Kiderült, amit legbelül már régen sejtett: Asperger szindrómája van, ami – ahogy a kezelőorvos elmagyarázta neki – egy nagyon enyhe formája az autizmusnak, valakinél szinte észrevehetetlen, tehát ő egy nagyon jól teljesítő autistának számít. „Erre nincs gyógymód, együtt kell élnie vele.”-hallotta visszhangozni fülében az orvos szavait.
Ezért jött hát ki a folyópartra, ezt kívánta minden porcikája, hogy csak üljön a természetben és próbáljon megbirkózni a helyzettel. Kezében szorongatott egy, a vizsgálatok után visszakapott fényképet, amelyen úgy öt éves lehetett. Tejfelszőke haja tündökölt és hatalmas, óceánkék szemei csak úgy rikítottak. Szerette a szeme színét. Mind a mai napig erre volt a legbüszkébb a külsejét illetően. Az apai nagyapjától örökölte.
Bellának eszébe jutott, hogy mi mindent ért el már élete során: ötös érettségi, több középfokú nyelvvizsga, jogosítvány, saját autó, főiskolai tanulmányok, szuper munkahelyek, alakuló karrier.
Ekkor arra gondolt, hogy tulajdonképpen büszke lehet magára, hiszen mindez egy egészséges embertől is szép teljesítmény lenne. Aztán pedig az jutott eszébe, hogy miért is tekintene úgy magára innentől, mint aki nem egészséges, hiszen az! Tud szaladni, lát, hall, mindezekért hálásnak kell lennie a Mindenhatónak.
Átfutott rajta a gondolat, hogy be kell fejeznie az önsajnálatot. Ekkor fogta a papírt a diagnózissal, papírcsónakot hajtogatott belőle és messzire úsztatta a Duna vizén. Ekkor elmosolyodott és megkönnyebbült. Úgy döntött, senkinek sem fog szólni az állapotáról, hiszen eddig sem ez határozta meg az életét, ezután sem fogja engedni, hogy ez bekövetkezzen!
Óceánkék szemeiben tükröződve egyre messzebbre távolodott a papírcsónak.
